Sétahajókázás az Illúzió Tengerén. Vagy ássunk mélyebbre?!

Számomra a hipnózis mindig is felfoghatatlan és szürreális dolog volt. Nem fért a fejembe az, hogy más ember segítsége által érjünk el olyan tudatállapotot, ahol teret tudunk engedni a lelkünk mélyén, a tudatalattinkban lapuló érzéseknek, gondolatoknak, illúzióknak. Továbbá, mint minden laikus emberben, először bennem is az a tevékenység vizualizálódott, ahogy valamilyen állathangot utánzom óralengetés után csettintésig.
Ez a tévhit vagy tudatlanság, azonban megváltozott. Nem mintha sejtettem volna szükségét, sőt mi több, nem éreztem égető vágyat a hipnózis irányába. Jól megvoltam a tudattal, hogy létezik és én is létezem mellette. Azonban Csenge rávett erre a kezelésre.
Nem a hipnózis kezelés volt az első találkozásunk, ami azt illeti, az elmúlt 2-3 év , mondhatni fél aktív kliense vagyok Csengének. Még annak idején magam kerestem fel, sok sok konkrétummal, hogy miben szeretnék megváltozni és ehhez szeretném az Ő segítségét kérni. Ezt a segélyt meg is kaptam, rengeteg, eleinte megfoghatatlan analógiával, amik később nyertek értelmet számomra. A konkrét elhatározásaimmal nem haladtam rossz úton, viszont rengeteg mindent nem tudtam észrevenni magamon. Ebben is kaptam eligazítást, rávilágítást, tulajdonképpen egy kész receptkönyvet, melynek két összetevője volt, egy csokor szeretet és egy cetli melyen ez áll „finom legyen!”.
Viszont számomra több se kellett, ez volt az a kezdő lökés ami gyökerestől megváltoztatta, vagy inkább előhozta a valós Énem. A mai napig nem emlékszem szavakra, instrukciókra, csak arra hogy beszélgettünk egy jót, feldobta a napomat és alkalomról alkalomra kezdtem kicsit máshogy látni a világot. Lépésről lépésre befogadóbbá, pozitívabbá és önzőbbé válltam. Tudom, az önző szót nem igazán látják jönni az emberek egy ilyen iromány során, legalábbis nem a fejlődéssel egy lapon. De nálam az alap tézis az volt, hogy nem tudok nemet mondani, és túl sokat adok a saját káromra. Ebben az esetben érzem létjogosultságát az önző szónak.
Amint túltettem magam ezeken a feladatokon, éreztem azt, hogy életem mederben van. Azt a medret kellőképpen tudom formálni, vagy nyugodt szívvel ejthetek rajta kényelmes hétvégi sétahajókázást, ha úgy tartja kedvem. Amint elértem ezt, Csenge késznek nyilvánított. Bevallom akkoriban meg is szakadt a kapcsolat köztünk, nem egészen egy évig.
Ezt a felvezetést szükségesnek tartottam ahhoz, hogy ne csak egy felületes élményt, tapasztalást tudjak átadni.
Legutóbb, talán két hónapja, amikor Csengénél jártam, felvetette, most hogy levetkőztem a személyiségemből és a külvilágból adódó béklyókat, elkezdhetnénk foglalkozni mélyebben a lényemmel. Erre egy hipnózist javasolt. Itt csatolnék vissza az írás elejére, hogy nagyjából ezek a laikus gondolatok cikáztak a fejemben. Bizonytalanul, viszont annál kíváncsibban vágtam bele.
Konkrét dolgokat nagyon nehezen tudok felidézni, inkább csak érzések és egyszavas gondolatok járnak azóta is a fejemben. Aznap kivételesen úgy éreztem, Csenge akármennyire is jó szakember, akármennyire is ismer, nem fog tudni új dolgokat mondani. Ez hamar szertefoszlott, amint a visszaszámlálás során egyre mélyebb szintjeit fedeztem fel a tudatalattimnak. Elértük azt az állapotot, amikor felszínre jönnek a különböző gondolatok, emlékek. Megrémültem, mivel nekem a feketeségen, gyászon, magányon kívül más nem igazán jött. Hosszas fejtegetés után sikerült feltárni egy életeken áthidaló szülő gyermek kapcsolatot és ettől való függést. Csodálatos és emberfeletti (vagy tudat alatti) aha élmény volt. Sokat tanultam belőle és ráeszméltem, hogy korántsem vagyok kész. Érzem, hogy az út ami előttem áll sokkal többet nyújt, mint a cél magában.
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Fülöp Csengének, hogy megmutatta az ajtókat nekem és hagyta, hogy én nyissam ki őket.

Sok tisztelettel és hálás köszönettel: Dominik, 21 éves egyetemista.