Kaleidoszkóp

Az egyetlen amit megbántam eddigi életemben, hogy amikor nehéz idők jártak, elkeseredtem. Magamba zárkózva futkostam a megoldásért és elfelejtettem örülni annak, hogy vagyok.
Pedig csak meg kellett volna élni a tapasztalást és benne lenni, figyelni ami történik, amit érzek, amivé válok általa.

Elképesztő, mennyire belénk nevelték és mi mennyire bele neveljük a gyerekeinkbe, hogy mi a jó és mi a rossz… mit szabad és mit nem… mi illik, mi nem illik… mi helyes és mi helytelen…
És vergődünk a “problémában”, hogy megtaláljuk a “megoldást”. Mert jónak KELL lenni, jó életet KELL élni.

Régóta tudatosan tágítom a világhoz és önmagamhoz való viszonyulásom korlátait. Belemegyek a legundorítóbb érzéseimbe, keresem az okát, honnan jön (mert nem most keletkezik) és folyton megkérdőjelezem az elmém rendkívül okosnak tűnő kattogásait.
Tényleg programok szerint működünk!

Kedvenc játékom, végignézni az eddigi Csenge-életemen és felfedezni összefüggéseket. Utólag könnyű észrevenni, megérteni, mi miért történt, miért pont akkor és ott.
Micsoda forgatókönyvvel rendelkezik az Élet!!!
És a humora ?! Lenyűgöző, ha tudok rajta nevetni, az biztos!
Mindig minden a helyén volt az életemben.
Mindig minden éppen úgy történt és akkor, ahogyan történnie kellett.
Mégis szenvedtem.
Szenvedünk, mert elégedetlenek vagyunk. Mert megtanították, hogyan lenne jó… mi az ideális… és, ha nem úgy van, ahogy azt elképzeltük, két-ségbe esünk. Áldozattá válunk.

Most a nagy zárójel következik.Tűnődéseim megfogható példái:

Gyűlöltem a főiskolát. Nem ezt akartam, csalódtam. És porig alázó volt, hogy egy másik évfolyam szolfézs óráira kellett járjak. De ott találkoztam a leendő férjemmel! Esélyünk nem lett volna másképp összefutni az élet színpadán.
Már az előző főiskola is egy rémálom volt. És mennyire kellett az a tapasztalás, különben nem jelentkezem Debrecenbe! És amiért pont oda felvételiztem…és amiért Szabi pont oda felvételizett és mégsem Pécsre…Megszűnt a 800 kilométernyi távolság… Hála az abszolút és relatív szolmizációnak, elfogytak a székek közöttünk…
A költözések, amit szintén utáltam, a váratlan helyzetek, amik kiborítottak…. mind a lélek szintjén vállalt útra tereltek.
Istenem!
A kicsikém betegsége. Halálos- mondták és nem volt orvosi megoldás. Rettenet!
De, ha nincs ez a tapasztalás, ma egy szomorú szemű hegedűtanárnő lennék….
A másik csibém szörnyű betegsége. Én gyógyítottam meg a saját módszereimmel… Szívszorító, de próbáljon engem meggyőzni valaki, hogy nem működik a múltbanézés felszabadító módszere!
Aztán elhagyott Ő. Vádaskodtam, számonkértem. Belehaltam. És mégsem.
Megértettem, mi miért történt. Megbocsátottam magamnak és megbocsátottam neki. És megszerettem azt a nőt, akivé váltam. Elképzelni sem tudtam, hogy képes vagyok ilyen nagyszerű dolgokra! Nem a problémák, a szenvedés tett szabaddá, hanem a felismerések.

Egyedül négy gyerekkel a veszélyes világban, úgy hogy ennivalóra nincs pénz… Mekkora lépés volt elővenni a humoromat és kivonszolni magam egyre többször az erdőbe!
Lassan megszelídült az élet. Játszótér lett.
A hatalmas szekér, amit egyedül tolok, csodálatos lehetőséggé vált, hogy felfedezzem, ki vagyok és ki lehetnék!

Könnypotyogtatós, de jó emlékezni! Szeretem, ahogy helyére kerülnek a dolgok.
Icipici pöttyök vagyunk, ha a szereppel azonosulunk és végtelenül hatalmasok, ha a színész szemszögéből figyelünk.

Egyetlen dolgot bánok.
Hogy sokáig nem adtam át magam a tapasztalásnak, csak küzdöttem, hogy “jobb” legyen.
Pedig így is úgy is elmúlik.
Kár, hogy nem élveztem.
Kár, hogy hadakoztam.
És kár lenne most ezen búslakodni! 🙂
Ez van.
Most érkezett ideje a Nagy Játéknak.