Anyukámnak

Mindig csak egy kicsi jót engedtem meg magamnak. Egy parányit lehetett jobb, vagy könnyebb. Éppen csak, hogy tapasztaljam hatalmas erőmet, a varázslatot és ezt megmutathassam másoknak is.
Ha úgy éreztem, valami egészen nagyszerű történik, ha megízleltem a lehetőséget, megálltam. Amikor gyúltak a fények, nyíltak a kapuk és tapsoltak a csillagok…lehajtott fejjel megállítottam a folyamatot.
Sírva, de bújkáló mosollyal a szám sarkában.
És valahol büszkén arra, hogy hűséges maradtam…

Rengeteg álmatlan éjszaka, egetostromló vívódás, oldás, és családállítás után még kellett valami, hogy megértsem, a porrá zúzott lehetőségek az én teremtéseim, ez tényleg az én saját, cseppet sem vidám játékom.
Kellett az a pillanat, amikor a “nincs tovább” cinikus bája belelökött a mélyfekete, nagy, büdös semmibe.
Mert csak onnan nyílik a Szabadság kapuja.
Futkoshatok gurukhoz, jósokhoz, gyógyítókhoz, el-ke-rül-he-tet-len a magammal szembenézés. Elkerülhetetlen a mélyre szállás. Elkerülhetetlen önmagam feloldozása.

Csillagbölcsőből erdélyi kislány született. Hűséges követője őseinek.
Büszkén növesztette szívecskéjében az igazságtalanság érzését, szenvedett, hogy nemesedjen, harcolt, hogy befogadják és mosolygott, hogy béke legyen.
Szerelmese volt a hegyeknek és a magyar nyelvnek.
Aztán felnőtt. Szerelmes lett férfiba és kegyelemből anya lett.
Már nem a népét, hanem a gyermekeit akarta megmenteni.
Új út volt. Új döntés. Új tapasztalás. Közösségtől független…

Időnként megérezte a mindenséget. A virágok tanították az egylényegűséget, a gyerekek a szeretést. Nem akart már szenvedni. Emlékezett.
Hogy boldogságra született.
Megölelni mindent ami szép és széppé ölelni, ami sérült.

Nyíltak a kapuk, gyúltak a fények, tapsoltak a csillagok.
Az út, amire születettem, megmutatkozott.
Minden vagyok – éreztem sokszor
Minden!
De sosem mertem igazán szárnyalni.
És nem csak azért, mert nehéz bepréselni a végtelen szeretetet ebbe a szűk csenge-létbe…
Mintha egy részem le lett volna bilincselve.
Nevelés. Szabályok.
Honnan jöttem, hová tartozom, mit kell, vagy nem szabad, Mintha cserben hagynám, a családomat, a népemet, a hegyeimet, Erdélyt, Babba Máriát…ha merek másképp gondolkodni, másképp érezni… ha merek minden lenni…
Programok.

Időnként bele kell merülni a megsemmisülés tüzébe. Hogy szét égjen a mások tapasztalataiból szőtt, elvárás abroncsú, eddig biztonságot adó páncél. Hogy ne mások szemével lássam aki vagyok. Hogy megérezzem, minden okkal történik.
Hogy minden RENDben van!
Nem bántok senkit, ha merek boldogabb lenni…
És a legtöbb amit adhatok a világnak, hogy önmagamként ragyogok. Hogy mások is ragyoghassanak.

És akkor nyílnak a kapuk, gyúlnak a fények, vállalod az utadat és tapsolnak a csillagok.