A varázslatos kupola

– Te gyógyítasz? – kérdezte
– Nem. Nem én – mondom. De kár volt, mert nem érti. Hiszen meggyógyult! Nem is akármilyen betegségből.
Tényleg, mit művelek én? Kellek-e egyáltalán? Legyek magabiztos, de ne legyen egom. Érezzem az erőt, de ne erősködjek. Legyen véleményem, de ne ítélkezzek…
Olyan sokszor vergődtem kétségek között! Gyűjtöttem ismereteket, címkéket, hogy elérjek valamit…valamit, amiért semmit nem kell tenni. Semmit! Csak megengedni.

– Köszönöm, köszönöm- hálálkodik. Zavarbaejtő, mert azon kívül, hogy láttam benne a csodát, nem tettem semmit.
Igaz, megküzdöttünk. Riadt, minden irányba zárt hisztérikának álcázta magát. Ugrásra készen fogadta a szavaimat.
Most kinyílt, gyönyörű, laza, előző életekről olvas és felelősséget vállal önmagáért.

Mi volt ebben az én szerepem?
Egyszerre érzem hatalmasnak, végtelennek magam és aprócska pöttynek, akit csak úgy irányítanak.

Amikor velem szemben ül valaki, ő nő, feleség, aggódó anya, bulizós csaj, Kowalski rajongó, cikkíró, kézműves, anyuka kislánya, szerető. Minden egyszerre!
Vele szemben én megszűnök. Csak egy kis lény vagyok, aki szeret.
Érzem őt.
Ehhez kellett a sokféle kaland! Hogy a szerepekben megélt tapasztalataim bölcsességével megértsem őt.
De nem élem a szerepeket! Ott, akkor nem!
Kiemelkedem a félő, ítélkező, akaró Csengéből.
Csak vagyok.
Személyiségeket birtokló, személyiség nélküli.
Megérintem azt ami fáj, de nem maradok benne. És valami elkezd áramolni. Csak úgy megtörténik. Érzem, ahogy árad rajtam keresztül.

Nem én oldok ki gubancokat, nem én gyógyítok, nem én szüntetem meg a félelmet.
Én teret adok, hogy számára is megnyilvánuljon a Rend.
Sokszor érzem, mintha felemelném a két karomat és tartanék valami kupolaszerűt, hogy ő biztonságban érezze magát és megnyíljon a felismerésnek.
Nem gondolom, hogy a Teremtőnek szüksége lenne rám. Nem.
De neki, az embernek kellek.
Kell a sorstársi összekacsintás, kell, hogy bízni tudjon, kell, hogy lássa bennem az elesett, hibákat elkövető embert, aki ezek ellenére képes tágulni,

Hosszú, nehéz, szenvedéssel teli út van mögöttem. De mennyire kellett minden apró hiba, tévút, fájdalom, hogy kapaszkodót találjon bennem, aki most szenved! Hogy a közös élmény biztonságot adjon, merjen bízni az útban és a csodának teret engedjen a saját életében.
Hogy az Isten büntet hitének rettegéséből kilépjen a felszabadító Isten szeret ölelésébe.
Aztán már ezt a szeretetet se kívülről várja.
Ne higgye Isten szeretetét, hanem éljen benne!
Mert, ha a kétség megszűnik, csak az EGYSÉG valósága marad.